Kozmikus prefáció

KRISZTUS, Istennek megtestesült Fia!

Érted és miattad szépek évszakok szerint a fák,

érted és miattad szép a hóesés és a rügyfakadás,

a madarak őszi és tavaszi vonulása;

érted és miattad hord üzenetet egy-egy hullócsillag

s a  november végén lehulló vöröses bíbor falevél.

Érted és miattad maradnak zöldek a fenyvesek,

és felzúgnak, mint az orgona, ha átfúj rajtuk a téli szél.

Érted és miattad ragyog még a Nap,

szikrázó fényével itatva a bús téli tájat,

érted és miattad mozdul az egysejtű lény,

és valami ősi programnak engedelmeskedve bontakozik.

Érted és miattad csillan meg az ember szemében az érteni tudás fénye

és arcán a szeretet mosolya.

Mert kezdettől fogva Karácsony van a mindenségben,

angyalok ezrei énekelnek,

és minden várakozik

ködébe burkolózva évmilliók adventjének.

Ó, szentséges Megtestesülés!

Nélküled értelme semminek sincsen,

se jóra törekvésnek, se szépségnek, se igazságnak.

Te vagy mindennek, ami csak létezik, titokzatos célja,

rejtett értelme, belső fénye és melegsége.

Hogyan panaszkodhatnék ezentúl, hogy nem tudok imádkozni,

hogy jelenlétedről újra meg újra megfeledkezem, Jézusom,

mikor minden benned, érted és miattad létezik,

te vagy az anyag szívének titka.

Az Úr legyen veletek, minden létezővel,

emeljük fel együtt szívünket az Úrhoz,

s adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!

Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös,

hogy mindenütt:

a gigantikus csillagvilágban és a vírusok világában,

az angyalok láthatatlan világában és a látható anyagban,

a teremtés minden kis zugában

hálát adjunk néked, szentséges Atyánk,

Fiad, a mi Urunk és testvérünk, Jézus Krisztus által,

akiben, aki miatt és akiért létezünk,

kezdet óta az angyalok, majd a föld és az ég,

azután a növények, állatok és végül az ember,

ki Lelkedet árasztotta belénk,

hogy benne mi is fiaiddá legyünk

és képesek legyünk hálát adni néked,

mindenkor:

reggel, délben, este és éjszaka,

fiatalon és öregen,

dolgozva, küzdve és szenvedve,

boldogan vagy a levertség kábulatában,

életünk teljében vagy a halál kapujában,

hiszen dicsőséged betölti a mennyet és a földet,

s e dicsőség nem más,

mint a megtestesülésnek a világmindenségben foszforeszkáló ragyogása.

Mindenkor hálát adunk néked,

míg ajkunk el nem némul,

szívünk utolsót nem dobban;

de halálos ágyunk mellett ott áll majd a következő nemzedék,

hogy rögtön átvegye tőlünk a szüntelen dicséret énekét,

mert ha a dicséret szava csak egy pillanatra is elhallgatna a teremtésben,

a semmibe zuhannánk vissza

vagy az örök kárhozatba, ahol nincsen dicsőítő ének.

A mindig és mindenkor felszálló hála

csak a te szent Fiadban áll össze egyetlen hozzád méltó énekké,

ő teszi teljessé a mi akadozó, kimaradozó dicséretünket,

és örök hűségével, fiúi szeretetével fölemeli hozzád.

Áraszd ránk Szentlelkedet, hogy az egyetemes,

kozmikus prefációt örökké együtt zenghessük szent Fiaddal,

szünet nélkül mondva:

Sanctus,

Sanctus,

Sanctus!