2015. február 28., szombat

Heti fohász



 
 
URUNK JÉZUS, kérünk, kegyelmed által formálj bennünket irgalmas szívű testvérekké! Segíts, hogy úgy kérjük a mennyei Atya megbocsátó irgalmát, hogy közben mi magunk is készek vagyunk megbocsátani, és viszont: azért tudjunk irgalmasságot gyakorolni és szívből megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, mert őszintén kértük és befogadtuk Atyád irgalmas szeretetét.
Fr. Barsi Balázs OFM - Telek Péter-Pál:  Jézus, világ Megváltója



Urunk Jézus, mi is sokszor úgy vagyunk, mint az apostolok: a dicsőség egyet jelent számunkra a ragyogással és a mindent betöltő, fönséges isteni szózattal. Amikor pedig szenvedésről és halálról beszélsz, azt meg sem halljuk, oda sem figyelünk rá, vagy éppen élénken tiltakozunk: „Ilyen, Uram, nem történhet meg Veled!” – és persze velünk sem. Taníts meg, kérünk, hogy ne földi, külsődleges dicsőségre vágyakozzunk, hanem Isten fiainak mennyei dicsőségére, az Atya örök elismerésére, mely a Veled való egységből fakad, s mely legtöbbször éppen akkor nyilvánul meg rajtunk, mikor a színeváltozás ragyogásából semmi sem látszik itt a földön.

2015. február 22., vasárnap

Lemondás Istenért

2015. február 20., Patsch Ferenc
A leghitelesebben akkor szólhatunk a böjtölésről, ha saját tapasztalatainkból indulunk ki. A szerző itt erre vállalkozik. Írásának címe ez is lehetne: Őszinte beszéd a böjtről, a böjtölés buktatóiról és arról, hogy mégis érdemes megpróbálkozni vele. A Szív 2011. márciusi számából:

Fejlődő vallásgyakorlatunk
Évekkel ezelőtt történt. Egy protestáns lelkésznek készülő barátomat kérdeztem meg arról, hogy szokott- e böjtölni. „Nem, mert észrevettem, hogy kevéllyé tesz” – válaszolta. Lelki érzékenységre valló megállapítás – gondoltam akkor, bár a dolog nem tűnt egészen megnyugtatónak. Ma már azt is hozzá merem tenni, hogy egy ilyen kijelentés egyúttal annak a jele is, hogy valaki a lelki életének „még csak az elején tart”. Hiszen, ha szociális munkát végzel, ha alamizsnát – mondjuk egy magad készítette szendvicset – adsz egy rászorulónak, vagy ha komolyan veszed az imaéleted, meglehet, az első reakciód szintén egyfajta kevélység lesz. Ám próbáld csak meg huzamosabb ideig végezni a fenti gyakorlatok bármelyikét! Két hét hajléktalanokkal való rendszeres beszélgetés, vajaskenyér kenés, vagy napi fél óra imádság után már garantáltan nem kevélységből folytatod – ha folytatod. A kezdeti lelkesedés ugyanis hamar alábbhagy. Az indítékaink megtisztításának legjobb módja pedig – régi spirituális tapasztalat szerint – éppen a kitartás. Azt hiszem, azóta mindketten – a lelkész barátom és én is – előrébb jutottunk, mélyebbre mentünk valamelyest a lelki életben. S nem utolsó sorban talán épp a böjt gyakorlása révén.
 

Tapasztalatok, hagyományok - "Teljesítmények"
Vannak személyes tapasztalataim a böjtölésről. Még papnövendék koromban, amikor először kezdett komolyabban megérinteni a lemondás, az aszkézis vallási jelentősége – jól emlékszem még –, néhány barátommal elhatároztuk, hogy nagyböjt péntekjein nem eszünk semmit. Ebből aztán egy izgalmas külön kis rituálé kerekedett: pénteken, pontban éjfélkor, a sötétség leple alatt nyikordult a refectorium vastag tölgyfaajtaja, és mi titokban találkoztunk az étkezőben, hogy – óraütésre pontosan „már másnap” – a hűtőszekrényből nekilássunk pótolni az elmulasztottakat… Mindez persze inkább amolyan diákcsíny volt, kalandos virtus a „lebukás” árnyékában, nem pedig komoly erénygyakorlat (vagy annak megszegése). Azzal együtt máig megmaradt bennem az a hihetetlenül erős szolidaritásérzés, ami összekovácsolt bennünket az egésznapos közös szenvedés eredményeképpen. Később, már teológusként, a vallásközi párbeszéd kérdéseivel foglalkozva tudatosult csak bennem, milyen fontos szerepe lehet a muszlim híveket összefűző közösségi érzés kialakulásában annak, hogy az iszlámban a hagyományos böjti időszak (a ramadán) alatt napkeltétől napnyugtáig egyetlen falatot sem esznek, egyetlen korty vizet sem isznak – s mindezt általában a miénknél jóval melegebb éghajlat alatt! Persze a nagyböjtöt katolikusként is megtartjuk. Régtől észrevettem, hogy két olyan nap van az évben, amikor én már kora reggel garantáltan éhes vagyok: a hamvazószerda és a nagypéntek. Pedig igazán megszokhattam volna már a koplalást! Papnövendékként – az egyház régi hagyományát követve – a legjobb barátaim papszentelése előtt három napig böjtöltem (még most is emlékszem a szentelést követő ebédeken a csigatésztás húsleves ízére…); káplán koromban pedig a heti szabadnapomon tudatosan nem ettem, a plébánia híveiért való vezeklésből. Tapasztalatból tudom, hogy ha máskülönben egészséges vagyok, négy-öt napra nyugodtan felfüggeszthetem az étkezést bármiféle káros egészségügyi következmény nélkül. Több olyan rendtársamról is tudok, akik az évi rendes, nyolcnapos lelkigyakorlatuk alatt semmit sem szoktak enni; sőt legalább két olyan jezsuitát ismerek, akik az úgynevezett harmincnapos „nagylelkigyakorlatukat” is végigböjtölték (rendszeres orvosi ellenőrzés mellett). A kérdés csak az, hogy mire jó ez.

Miért böjtöljek?
Mi az értelme mindennek? Minek ilyen extrém dolgokra vállalkozni? Azon kívül persze, hogy valaki éppenséggel el is dicsekedhet az ilyen vagy hasonló „teljesítményekkel”. Csakhogy így máris baj van a dologgal! Hiszen, ha már más is tud róla, azonnal fennáll a veszély, hogy farizeussá válik a böjtölő – hasonlatossá azokhoz, akik „[már itt a földön] megkapták jutalmukat” (Mt 6,16b) –, következésképpen tette automatikusan elveszíti vallási értékét, „érdemszerző” minőségét. Ha tehát a puszta „teljesítmény” nem sokat ér, miért érdemes böjtölni? Nos, aki lemondást vállal Istenért, furcsa benső tapasztalatokban részesül. Azt várnánk például, hogy a böjtöléstől legyengülünk. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz! A lemondás lelkileg nagyon megerősít. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem próbálta. A böjt ellenzői persze lépten-nyomon szembesítenek a józan ész és a pszichológia nagyon is érthető ellenvetéseivel: ez „életellenes”, „esztelenség”, „sötéten látás”. „Mi értelme megvetni a világot?” – „Micsoda ódivatú módi?” – „Tönkre akarod tenni az egészséged?” – „Ezt Isten sem kívánhatja!” – Talán még csak tudnának kezdeni valamit azzal, ha úgy érvelnénk, hogy az egészséges életvitelhez hozzátartozik a tisztulás, és hogy különben is jót tesz a „mértékletes élet”. Nem véletlen, hogy egyes jóléti társadalmakban – s egyre inkább nálunk is – nagy keletje van a húsvét előtti tisztítókúrás lelkigyakorlatoknak. Csakhogy – a szó vallási értelmében – itt valami egészen másról van szó. A böjt ugyanis nem fogyókúra. Loyolai Szent Ignác például – igen realisztikusan – így ír a lelkigyakorlat során végzett böjtről: „amikor a fölöslegest vonjuk meg magunktól, az nem vezeklés, hanem mértékletesség. Vezeklés az, amikor a szükségesből vonunk el valamit…” Persze aztán – újra csak jó realitásérzékkel – azt is siet hozzáfűzni: „…csak a vezeklő le ne gyengüljön és ne következzék be komoly betegség” (Lelkigyakorlatok, 83). Teréz anya pedig azt ajánlotta nővéreinek, hogy egészen addig szeressenek, „hogy fájjon”. Bizony, a másokért élt élet sem mindig „egészséges” – a keresztre feszítés sem volt az! Akkor hát mire is való a böjt?

A böjt lényege
A vezeklés értelme, hogy oda is szeretetet sugározzunk, ahol korábban nem volt. A helyes vagy helytelen vezeklés eldöntéséhez pedig számomra az adja a kulcsot, hogy ki áll a középpontban: én vagy a másik. Ha önmagamért böjtölök – mondjuk azért, hogy fittebb és egészségesebb legyek, vagy hogy megszabaduljak a fölösleges kilóimtól –, annak bizony semmi köze a valláshoz. „Hiszen ezt a pogányok is megteszik.” (Mt 5,47b) Vagy, ha csak azért tartóztatom meg magam valamitől, hogy eddzem az akaraterőmet, hogy felnézzenek rám (vagy hogy én felnézzek magamra), alkalmasint azért iparkodom annyira, hogy sikeresebben tanítsak, jobb prédikációkat mondjak, végső soron pedig, hogy jobb papnak tartsanak – és találhatok még ezer más önös indokot –, attól bizony cselekedetemnek még nem lesz igazán vallási értéke. Mindez lehet jó és előrevivő, ám a fő baj az, hogy így még csak Isten ajándékait keresem, nem pedig Istent magát. Ehelyett akkor mozgat vallásos indíték, ha cselekedeteimet egyedül a másik iránti szeretet mozgatja. Nem is kell, hogy ehhez mindjárt Istenre hivatkozzak. Ha bármit teszek valaki más érdekében úgy, hogy abból semmi hasznom nem származik; ha – csak egyetlen percre is – megfeledkezem önmagamról, saját érdekeimről, miközben másokat szolgálok, akkor magát Jézus Krisztust szolgálom. Az evangélium legalábbis nem hagy kétséget efelől (vö. Mt 25,40;45). A szeretetem indítékai persze a gyakorlatban sohasem ilyen tiszták. Mindig akarok valamit magamnak is; úgy tűnik, a teljes önzetlenség itt a földön lehetetlen. De talán meg lehet közelíteni. Sokaknak sikerült. Megadathat – ha nem is önmagunk erejéből és érdemeinkre való tekintettel. A böjt egyébként egyáltalán nem csak azt jelentheti, hogy valaki megtartóztatja magát az étkezéstől. (Bár ezen a téren is legalább kétféle mód adódik: a mennyiség és a minőség terén végzett lemondás!) Böjtölni ehelyett annyit tesz, mint egyszerűen bármiről lemondani – ha nem ezért vagy azért, hanem magáért Istenért tesszük. Ehhez persze nem árt a lelkek megkülönböztetésének képessége sem.

A böjt határai
Talán csakugyan van valami üdvözlendő abban, hogy elmúlt már a túlzott önsanyargatás (szöges öv viselése, önostorozás) kora az egyházban. Szent Margit a Nyulak-szigetén halálra vezekelte magát az ország felépüléséért; Szent Ignác viszont egész életében bánta, hogy fiatal korában a túlzott aszkézissel tönkretette egészségét. Isten talán tényleg nem kíván ilyet – legalábbis legtöbbünktől. (Egyes hívők patologikus, eltorzult lelkiismeretét pedig talán nem kell Isten nyakába varrni.) Ám olykor az a benyomásom, hogy mostanára mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára. Mivel egész kultúránk az önközpontúságot dicsőíti, nem csoda, ha kevés áldozatot hozunk másokért. Ezért nem divat böjtölni sem. A nyugati világban nemcsak a papi és szerzetesi hivatásokból, de ápolónőkből és pedagógusokból is drámai a hiány – azaz jóformán minden olyan hivatás hiánycikk, ahol viszonylag alacsony társadalmi elismertség mellett nagyfokú önzetlenségre, lemondásra és altruizmusra van szükség. Persze spirituális értelemben a magasabb fizetés sem hozna megoldást. Hiszen aki a jutalom reményében vállalkozik mások szolgálatára – például, hogy rajtuk keresztül valósítsa meg magát, csodálják ezért, vagy akár csak hogy érdemeket szerezzen a mennyben –, az még mindig önközpontúan gondolkodik. Örömhír azonban, hogy „menet közben” is tisztulhatnak az indítékaink. A titok ugyanis ebben áll: csak az önmagunkról való megfeledkezés, a másoknak (és a másiknak) való önátadás révén nyerünk meg mindent – „százannyit” már itt a földön, s mintegy ráadásképpen az örök életet is (Mt 19,29). Isten egyengesse hát a Hozzá vezető utat a lábunk előtt – mely lemondásokkal van kikövezve!

Szerkesztő: Kóczián Mária

2015. február 18., szerda

Heti fohász

URUNK, JÉZUS KRISZTUS, segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az idei Nagyböjtben legyen bátorságunk alászállni szívünk mélységeibe, ahol valóságosan találkozhatunk Veled. Add, hogy ebből a találkozásból gyümölcsöző kereszthordozás fakadjon számunkra, s kezdetét vegye bennünk az  új teremtés, vagyis belső átformálódásunk a Te képedre és hasonlatosságodra.
Fr. Barsi Balázs OFM - Telek Péter-Pál:  Jézus, világ Megváltója



2015. február 15., vasárnap

Emeljétek szíveteket hozzám, a keresztre.





Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) legújabban a következőképpen szabályozza a böjti fegyelem megtartását hívei körében:

1249. kánon - Isteni törvény folytán minden krisztushívő köteles a maga módján bűnbánatot tartani; hogy azonban mindnyájan egyesüljenek valamilyen közös bűnbánattartásban, bűnbánati napok vannak előírva; ezeken a krisztushívők különösen is törődjenek az imádsággal, gyakorolják a vallásosság és a segítő szeretet cselekedeteit, végezzenek önmegtagadásokat sajátos kötelezettségeiket hűségesebben teljesítve és főként megtartva a böjtöt és a hústilalmat az itt következő kánonok szerint.

A bűnbánati napokon az Egyház megrendüléssel, a vezeklés és hálaadás szellemében emlékezik meg Krisztus kínhaláláról, mely minket bűneink terhétől megszabadított. Csatlakozunk Urunk áldozatvállalásához, hogy saját és mások bűneiért engesztelve kiegészítsük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéseiből (Kol 1,24). Ugyanakkor erősítjük magunkat, hogy a kísértéseknek könnyebben ellenálljunk.

E napokon különféle önmegtagadásokkal, imádsággal, jócselekedetekkel hozzuk meg saját áldozatunkat. A bűnbánati nap eszközei közül az egyház hagyományai értelmében kiemelkedik a böjtölés: Krisztus engedelmes áldozatában való részvételnek jele egyben a testi ember fölötti uralom jelképe és kiváló fegyvere (Mt 9,15 és 17,20; vö. VI. Pál pápa intelmével).

Bár a keresztény ernber egész életét átjárja a bűnbánat szelleme és gyakorlata, az Egyház kijelöl egyes kötelező bűnbánati napokat is, hogy egymást támogatva, a közösség egységében hozzuk meg az illető liturgikus naphoz is hozzá tartozó áldozatot. Ez idő szerint e napok a következők:

Szigorú böjti nap: hamvazószerdán és nagypénteken. (Egyszeri étkezés, melyen kívül még kétszer vehetünk magunkhoz valamit erősítésül; hústól való tartózkodás.)

CIC 1252. kánon - A hústilalom kötelezi azokat, akik tizennegyedik életévüket betöltötték; a böjt pedig az összes nagykorúakat kötelezi hatvanadik életévük megkezdéséig. A lelkipásztoroknak és a szülőknek legyen azonban gondja arra, hogy a bűnbánat valódi értelmére megtanítsák azokat is, akik fiatal koruk miatt nem kötelesek a böjtre és a hústilalomra.

Hústól való tartózkodás: nagyböjt péntekjein.

Bűnbánati (vezeklési) nap: Az év többi péntekjein. (Böjt vagy más önmegtagadás, irgalmas jócselekedet, imádság.) Nincs böjt (illetve bűnbánati nap), ha kiemelkedő egyházi ünnepet ülünk. Mentesülnek a böjtölés (de nem a bűnbánat egyéb gyakorlatai) alól a nehéz testi munkát végzők, közétkeztetésben részesülők.

1250. kánon - Bűnbánati napok és idők az egész egyházban az év összes péntekjei és a nagyböjt ideje.

1253. kánon - A püspöki konferencia pontosabban is meghatározhatja a böjt és a hústilalom megtartását, továbbá egészében vagy részben helyettesítheti is a hústilalmat és a böjtöt a bűnbánat más formáival, főként a segítő szeretet cse­lekedeteivel és vallásgyakorlatokkal.

Cseh Péter Mihály

2015. február 9., hétfő

Pintér Béla: Híd épült a szakadék felett!

Kozmikus prefáció



KRISZTUS, Istennek megtestesült Fia!


Érted és miattad szépek évszakok szerint a fák,
érted és miattad szép a hóesés és a rügyfakadás,
a madarak őszi és tavaszi vonulása;
érted és miattad hord üzenetet egy-egy hullócsillag
s a  november végén lehulló vöröses bíbor falevél.
Érted és miattad maradnak zöldek a fenyvesek,
és felzúgnak, mint az orgona, ha átfúj rajtuk a téli szél.
Érted és miattad ragyog még a Nap,
szikrázó fényével itatva a bús téli tájat,
érted és miattad mozdul az egysejtű lény,
és valami ősi programnak engedelmeskedve bontakozik.
Érted és miattad csillan meg az ember szemében az érteni tudás fénye
és arcán a szeretet mosolya.
Mert kezdettől fogva Karácsony van a mindenségben,
angyalok ezrei énekelnek,
és minden várakozik
ködébe burkolózva évmilliók adventjének.

Ó, szentséges Megtestesülés!

Nélküled értelme semminek sincsen,
se jóra törekvésnek, se szépségnek, se igazságnak.
Te vagy mindennek, ami csak létezik, titokzatos célja,
rejtett értelme, belső fénye és melegsége.
Hogyan panaszkodhatnék ezentúl, hogy nem tudok imádkozni,
hogy jelenlétedről újra meg újra megfeledkezem, Jézusom,
mikor minden benned, érted és miattad létezik,
te vagy az anyag szívének titka.


Az Úr legyen veletek, minden létezővel,
emeljük fel együtt szívünket az Úrhoz,
s adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!
Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös,
hogy mindenütt:
a gigantikus csillagvilágban és a vírusok világában,
az angyalok láthatatlan világában és a látható anyagban,
a teremtés minden kis zugában
hálát adjunk néked, szentséges Atyánk,
Fiad, a mi Urunk és testvérünk, Jézus Krisztus által,
akiben, aki miatt és akiért létezünk,
kezdet óta az angyalok, majd a föld és az ég,
azután a növények, állatok és végül az ember,
ki Lelkedet árasztotta belénk,
hogy benne mi is fiaiddá legyünk
és képesek legyünk hálát adni néked,
mindenkor:

reggel, délben, este és éjszaka,
fiatalon és öregen,
dolgozva, küzdve és szenvedve,
boldogan vagy a levertség kábulatában,
életünk teljében vagy a halál kapujában,
hiszen dicsőséged betölti a mennyet és a földet,
s e dicsőség nem más,
mint a megtestesülésnek a világmindenségben foszforeszkáló ragyogása.
Mindenkor hálát adunk néked,
míg ajkunk el nem némul,
szívünk utolsót nem dobban;
de halálos ágyunk mellett ott áll majd a következő nemzedék,
hogy rögtön átvegye tőlünk a szüntelen dicséret énekét,
mert ha a dicséret szava csak egy pillanatra is elhallgatna a teremtésben,
a semmibe zuhannánk vissza
vagy az örök kárhozatba, ahol nincsen dicsőítő ének.
A mindig és mindenkor felszálló hála
csak a te szent Fiadban áll össze egyetlen hozzád méltó énekké,
ő teszi teljessé a mi akadozó, kimaradozó dicséretünket,
és örök hűségével, fiúi szeretetével fölemeli hozzád.
Áraszd ránk Szentlelkedet, hogy az egyetemes,
kozmikus prefációt örökké együtt zenghessük szent Fiaddal,
szünet nélkül mondva:
Sanctus,
Sanctus,
Sanctus!

Pio atya üzenete a Magyar Néphez

2015. február 8., vasárnap

Heti fohász

MENNYEI ATYÁNK, KÖSZÖNJÜK NEKED teremtő terved csodáját, a világ megannyi szépségét és gazdagságát. És mindenekfölött köszönjük Neked szent Fiadat, Jézust, akiért és akiben teremtettél, s akiben újjáalkotsz mindent. Hiszen az egész világegyetem nem egyéb, mint egyetlen pazar, grandiózus és mégis a legapróbb részletekig gondosan kimunkált díszlet, hogy színpadra léphessen az ártatlan és tiszta Ember, aki elhozza nekünk a Te országodat. Köszönjük, Atyánk, hogy ránk is gondoltál, nekünk is helyet és szerepet szántál a teremtés isteni művében. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy betöltsük Tőled kapott gyönyörű hivatásunkat, s Krisztusba iktatott új Ádámként az isteni jóság képviselői és kinyilvánítói legyünk a földön.

 Fr. Barsi Balázs OFM - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység 2015