ÍGY IMÁDKOZZATOK!

ÍGY IMÁDKOZZATOK!

Kirsch János diakónus

(Elmélkedése az évközi 17. vasárnap evangéliumáról: Lk 11,1-13)

Az ima egyidős a vallással, de talán nem túlzás azt állítani: egyidős magával az emberiséggel. Minden vallásnak megvannak a maga imái, imádságos gyakorlatai. A Bibliában is számos imát találunk, sőt Lukács evangéliumára különösen jellemző, hogy kedveli az imákat – állapítja meg Benyik György szegedi teológiai tanár. Jézust több alkalommal mutatja imádkozó helyzetben, és a kiemelkedő személyiségek – mint Zakariás, Mária, Erzsébet, Anna prófétaasszony – örömüket, reményüket imában fejezik ki. Mindannyiunk imája jól tükrözi lelkiállapotunkat, lelki fejlődésünket, Istennel, embertársainkkal, a világgal valókapcsolatunkat; vágyainkat, törekvéseinket; hitünk, reményünk és szeretetünk állapotát.

A mai evangéliumban Jézus szinte iskolapadba ültet minket, és imádkozni tanít. Egész életünkön át tart ez a tanulási folyamat. Szent Ágoston írja: A szüntelen vágyakozás Isten után – ez valójában nem más, mint szüntelen ima. Tehát minden az Isten utáni vágyakozással kezdődik...

Sokszor fölmerül a kérdés: melyik a fontosabb? A szöveges, vagy a spontán szavakkal elmondott ima? Mindkettőre szükség van: az adott helyzetben, az adott pillanatban nyilván az a fontosabb, amely éppen akkor jobban átmelegíti a szívet. Az ima gyakran azért „nem megy jól”, azért van hiányérzetünk, mert az imádkozó valójában nem találkozik Istennel. Csupán „a kötelességét teljesíti”, úgy imádkozik, mint aki „teszi a dolgát”. Pedig nyilván ő is érzi, s nyilván a mennyei Atya is azt szeretné, ha gyermekei nem csupán ajkukkal tisztelnék őt, ha nem „spórolnák ki a szívüket” a Vele való kapcsolatból. Mindig szívből kellene imádkoznunk, bibliai szóval: „teljes szívünkből és minden erőnkből”. Ha ez (még) nem megy, akkor legalább vágyakozzunk rá, és kérjük Isten kegyelmét, hogy teljes szívvel imádkozhassunk. Ő ugyanis meg akar ajándékozni minket a szív imájával – tanácsolja a lelki író, Gáspár István.

Azért vigasztalásul, bátorításul hadd fűzzük még hozzá – hiszen melyikünk ne küszködne azzal, hogy imádság közben lanyhul a figyelme, el-elkalandozik jobbra-balra, és sokszor inkább csak tehernek, kötelességnek érzi az imáját? – : a kitartás, a hűség, a rendszeresség, a következetesség önmagában is érték! A legnagyobb szentek is számtalanszor átélték „a lélek sötét éjszakáját”. Mint ahogy a házasságban, a családi vagy baráti kapcsolatokban is adódnak hullámhegyek és –völgyek. A szerelem ünnepi pillanatai mellett mindenki átéli a fájdalmak, nehézségek, megpróbáltatások árnyékos időszakait, és persze az egyszerű, unalmas hétköznapok szürkeségét, kopásait. De természetesen ilyenkor is újra meg újra törekednünk kell, hogy szívvel és lélekkel töltsük meg kapcsolatunkat.

Érdemes a mai evangélium nyomán azt is megvizsgálnunk, hogy KI áll az imaéletünk középpontjában? Magunkat keressük benne, vagy pedig Istent? Aztán... Fontos-e számomra, hogy mit érzek? Megkönnyebbülést? Békét? Megnyugvást? Sokszor ugyanis ezeket keresem – melyek persze az Ő ajándékai, – de nem magát az ajándékozót, az Istent. Ugyanakkor engednem kell, hogy akkor és úgy ajándékozzon meg, amikor és ahogyan akar. Ő ugyanis a lehető legjobbat akarja, és azt is tudja, hogy nekem éppen akkor mire van leginkább szükségem.

Azt is látnunk kell, hogy Isten sokszor éppen a hallgatásával tanít. És ezzel a megállapítással el is érkeztünk az imádkozó ember gyakori, fájdalmas tapasztalatához: „Kértem Istent, de Ő nem hallgatott meg. Pedig még böjtöltem is, fogadalmakat tettem...” Ha ez az érzés túlságosan úrrá lesz rajtunk, az alighanem annak a jele, hogy baj van az Isten-képünkkel. Ez esetben ugyanis Isten olyan a számunkra, mint valamiféle „segédmotor”, akit akkor veszünk igénybe, amikor kifejezetten szükségünk van rá. Akitől nem a teljességet, nem az üdvösséget várjuk, csupán pillanatnyi igényeink, vágyaink kielégítését. A mi Urunk tehát sokszor hallgatásával nevel. Ő mindig többet ad, mint amit mi kérünk vagy remélünk – csak várjuk ki türelemmel a végét! Ne úgy fohászkodjunk, mint az egyszeri ember: „Adj, Uram türelmet – de azonnal!”

Az ima elsajátításához, elmélyítéséhez a legjobb alapállás, ha beismerem: Nem vagyok Isten. Átadom Neki az irányítást, az Ő kezébe teszem a sorsomat. Ha imáimban őszintén meg tudok Előtte nyílni, akkor Ő be tud lépni az életembe, és képes lesz engem is átformálni, átalakítani.

Barátsággal, szeretettel:

János