Boldog, akinek a bűne, megbocsátva, akinek bűnei be van födve.

Boldog, akinek a bűne, megbocsátva, akinek be van födve gonoszsága. Boldog az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét, akinek lelkében nem lakik álnokság. (Zsolt 31, 1-2)

Jézus Krisztus kereszthalála által, hogy meghalt értünk, megfizette a váltságot bűneinkért, „Bár ami betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53, 4-5) és ahogyan Pál írja a Római levélben, legyőzte a halált, és Isten, a Mennyei Atya iránti engedelmességből, megszerezte nekünk az Atya megbocsátó kegyelmét. „Ahogy egy ember engedetlensége miatt mindnyájan bűnösökké váltak, egynek engedelmességéért meg is igazultak.”(Rom 5, 19) A zsoltáros ajkán dicsőítő ének születik, Isten megbocsátó szeretetének öröme okán. (31. zsoltár) Nekünk adta a bűnbocsánat szentségét, melyet menybemenetele előtt alapított. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20, 23). Jézus Krisztus, üdvözítő szeretete által látta előre, hogy az emberi gyengeségnek szüksége van Isten bűnbocsátó szeretetére, kegyelmére, mint egy mankóra az üdvösség felé vezető úton, és erre figyelmezteti is tanítványait a Getszemáni kertben, szenvedései megkezdődése előtt „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Mk 14, 38). Elengedhetetlenül szükséges tehát élnünk ezzel az Istentől kapott kegyelemmel, üdvösségünk érdekében

Jézus Krisztus az, aki az Atyától megkapott minden hatalmat, így tehát hatalma van, megbocsátani a mi bűneinket. Ezt a hatalmat Jézus átruházta az apostolokra menybe menetele előtt (Jn; 20, 23), és az apostolok a Szentlélek által örökítették át kézrátétellel püspökeinkre és papjainkra. Ez azt jelenti, hogy amikor megvalljuk bűneinket, azt közvetlenül Istennek, illetve Jézus Krisztusnak valljuk meg, és a pap teszi Őt láthatóvá számunkra. Fontos tehát, hogy gyónásunk őszinte bűnbánat, és bűn megvallás legyen!   Erről Izaiás próféta tesz tanúságot (Iz; 53, 5) /lásd-fen/ Jézus felvitte a mi bűneinket a keresztfára, és hogy ott értünk meghalt, megsemmisítette bűneinket is. Hát akkor miért kéne gyónnunk, illetve megvallanunk bűneinket? - Kérdezhetjük joggal,- hiszen ez által minden bűnünk bocsánatot nyert. Ez az optimizmus nem helyénvaló mivel Jézus csak azokat a bűneinket tudta, illetve tudja a mai napig, és az eljövendőben felvinni a keresztfára, amelyeket neki adtunk a gyónásban, illetve a bűneink megvallásában, és amelyeket megbántunk bizonyítva ez által, hogy lemondtunk róluk. Istené minden a világban, így akármilyen furcsán hangzik, egy dolog van, amit úgy adhatunk neki, hogy nem tőle kaptuk, és ez a mi bűneink. Isten örömmel elfogadja őket, no, nem azért, mert szereti a bűnt, hanem azért, mert ezáltal el tudja pusztítani anélkül, hogy minket elpusztítana. Erről olvashatunk Ezékiel próféta könyvének 18-ik részének 22 és 23-ik versében. „Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira, az igazságért, amelyet tettekre váltott, élni fog. Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Űr, az Isten -, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?” (Ez; 18, 22-23) Isten csak olyan ajándékot fogad el, amelyet szívesen adunk neki, ezért bűnbánatunk, és bűn megvallásunk szívedből fakadjon. Ne dicsekedjünk, ne csak elsoroljuk bűneinket Istennek, mint a jó gazdasszony dicsekszik szomszédasszonyának a spájzban lévő gondosan elrakott befőttekkel, és mutogatja neki őket, hanem söpörjük le a polcról az összest, az őszinte bánat, és megvallás által! „Tartsatok bűnbánatot.” (Mt; 3, 2) Ezért az a véleményem, hogy habár minden bűnbánati alkalomkor nem is lehet szent gyónást végezni, a kettő szorosan összetartozik.

Isten végtelenül szereti az embert, de a bűnt utálja. Biztos felmerült már benned, a kérdés, mikor gonosz bűnös emberrel találkoztál, hogy miért nem pusztítja el Isten? A választ Ezékiel könyvének 18-ik részének 21-ik versében kapjuk meg.”De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövet, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz ragaszkodik, életben marad és nem hal meg.” Isten nem azonosítja az embert a bűnnel, ha az nem ragaszkodik a végsőkig a bűnhöz. Vár. Végtelen irgalommal és türelemmel várja, hogy az ember meg akarjon szabadulni bűneitől. Hogyan lehetséges ez? Jézus Krisztusban.

Hogyan teheted meg mindezt? Hívd a Szentlelket, hogy segítsen magadba nézni! Legyen körülötted csend, amikor ezt teszed, néz magadba, és először gondold át, hogy mi fontosabb neked, hogy Isten színe előtt járj, vagy a te kis posványos, sekélyes a bűntől megbéklyózott életed. Rá bízod-e életedet Istenre, vagy magad akarod-e azt irányítani? Bízd magad Istenre! Ő megmutatja neked, hogy mi gátol ebben, és Szentlelke által eléd tárja bűneidet. Ebben segít a lelki tükör, ahol támpontot kaphatsz arra, mi alapján vizsgáld bűneidet, egyáltalán milyen bűnök vannak.

ÍGY IMÁDKOZZATOK!

ÍGY IMÁDKOZZATOK!

Kirsch János diakónus

(Elmélkedése az évközi 17. vasárnap evangéliumáról: Lk 11,1-13)

Az ima egyidős a vallással, de talán nem túlzás azt állítani: egyidős magával az emberiséggel. Minden vallásnak megvannak a maga imái, imádságos gyakorlatai. A Bibliában is számos imát találunk, sőt Lukács evangéliumára különösen jellemző, hogy kedveli az imákat – állapítja meg Benyik György szegedi teológiai tanár. Jézust több alkalommal mutatja imádkozó helyzetben, és a kiemelkedő személyiségek – mint Zakariás, Mária, Erzsébet, Anna prófétaasszony – örömüket, reményüket imában fejezik ki. Mindannyiunk imája jól tükrözi lelkiállapotunkat, lelki fejlődésünket, Istennel, embertársainkkal, a világgal valókapcsolatunkat; vágyainkat, törekvéseinket; hitünk, reményünk és szeretetünk állapotát.

A mai evangéliumban Jézus szinte iskolapadba ültet minket, és imádkozni tanít. Egész életünkön át tart ez a tanulási folyamat. Szent Ágoston írja: A szüntelen vágyakozás Isten után – ez valójában nem más, mint szüntelen ima. Tehát minden az Isten utáni vágyakozással kezdődik...

Sokszor fölmerül a kérdés: melyik a fontosabb? A szöveges, vagy a spontán szavakkal elmondott ima? Mindkettőre szükség van: az adott helyzetben, az adott pillanatban nyilván az a fontosabb, amely éppen akkor jobban átmelegíti a szívet. Az ima gyakran azért „nem megy jól”, azért van hiányérzetünk, mert az imádkozó valójában nem találkozik Istennel. Csupán „a kötelességét teljesíti”, úgy imádkozik, mint aki „teszi a dolgát”. Pedig nyilván ő is érzi, s nyilván a mennyei Atya is azt szeretné, ha gyermekei nem csupán ajkukkal tisztelnék őt, ha nem „spórolnák ki a szívüket” a Vele való kapcsolatból. Mindig szívből kellene imádkoznunk, bibliai szóval: „teljes szívünkből és minden erőnkből”. Ha ez (még) nem megy, akkor legalább vágyakozzunk rá, és kérjük Isten kegyelmét, hogy teljes szívvel imádkozhassunk. Ő ugyanis meg akar ajándékozni minket a szív imájával – tanácsolja a lelki író, Gáspár István.

Azért vigasztalásul, bátorításul hadd fűzzük még hozzá – hiszen melyikünk ne küszködne azzal, hogy imádság közben lanyhul a figyelme, el-elkalandozik jobbra-balra, és sokszor inkább csak tehernek, kötelességnek érzi az imáját? – : a kitartás, a hűség, a rendszeresség, a következetesség önmagában is érték! A legnagyobb szentek is számtalanszor átélték „a lélek sötét éjszakáját”. Mint ahogy a házasságban, a családi vagy baráti kapcsolatokban is adódnak hullámhegyek és –völgyek. A szerelem ünnepi pillanatai mellett mindenki átéli a fájdalmak, nehézségek, megpróbáltatások árnyékos időszakait, és persze az egyszerű, unalmas hétköznapok szürkeségét, kopásait. De természetesen ilyenkor is újra meg újra törekednünk kell, hogy szívvel és lélekkel töltsük meg kapcsolatunkat.

Érdemes a mai evangélium nyomán azt is megvizsgálnunk, hogy KI áll az imaéletünk középpontjában? Magunkat keressük benne, vagy pedig Istent? Aztán... Fontos-e számomra, hogy mit érzek? Megkönnyebbülést? Békét? Megnyugvást? Sokszor ugyanis ezeket keresem – melyek persze az Ő ajándékai, – de nem magát az ajándékozót, az Istent. Ugyanakkor engednem kell, hogy akkor és úgy ajándékozzon meg, amikor és ahogyan akar. Ő ugyanis a lehető legjobbat akarja, és azt is tudja, hogy nekem éppen akkor mire van leginkább szükségem.

Azt is látnunk kell, hogy Isten sokszor éppen a hallgatásával tanít. És ezzel a megállapítással el is érkeztünk az imádkozó ember gyakori, fájdalmas tapasztalatához: „Kértem Istent, de Ő nem hallgatott meg. Pedig még böjtöltem is, fogadalmakat tettem...” Ha ez az érzés túlságosan úrrá lesz rajtunk, az alighanem annak a jele, hogy baj van az Isten-képünkkel. Ez esetben ugyanis Isten olyan a számunkra, mint valamiféle „segédmotor”, akit akkor veszünk igénybe, amikor kifejezetten szükségünk van rá. Akitől nem a teljességet, nem az üdvösséget várjuk, csupán pillanatnyi igényeink, vágyaink kielégítését. A mi Urunk tehát sokszor hallgatásával nevel. Ő mindig többet ad, mint amit mi kérünk vagy remélünk – csak várjuk ki türelemmel a végét! Ne úgy fohászkodjunk, mint az egyszeri ember: „Adj, Uram türelmet – de azonnal!”

Az ima elsajátításához, elmélyítéséhez a legjobb alapállás, ha beismerem: Nem vagyok Isten. Átadom Neki az irányítást, az Ő kezébe teszem a sorsomat. Ha imáimban őszintén meg tudok Előtte nyílni, akkor Ő be tud lépni az életembe, és képes lesz engem is átformálni, átalakítani.

Barátsággal, szeretettel:

János