Lemondás Istenért

2015. február 20., Patsch Ferenc

A leghitelesebben akkor szólhatunk a böjtölésről, ha saját tapasztalatainkból indulunk ki. A szerző itt erre vállalkozik. Írásának címe ez is lehetne: Őszinte beszéd a böjtről, a böjtölés buktatóiról és arról, hogy mégis érdemes megpróbálkozni vele. A Szív 2011. márciusi számából:

Fejlődő vallásgyakorlatunk
Évekkel ezelőtt történt. Egy protestáns lelkésznek készülő barátomat kérdeztem meg arról, hogy szokott- e böjtölni. „Nem, mert észrevettem, hogy kevéllyé tesz” – válaszolta. Lelki érzékenységre valló megállapítás – gondoltam akkor, bár a dolog nem tűnt egészen megnyugtatónak. Ma már azt is hozzá merem tenni, hogy egy ilyen kijelentés egyúttal annak a jele is, hogy valaki a lelki életének „még csak az elején tart”. Hiszen, ha szociális munkát végzel, ha alamizsnát – mondjuk egy magad készítette szendvicset – adsz egy rászorulónak, vagy ha komolyan veszed az imaéleted, meglehet, az első reakciód szintén egyfajta kevélység lesz. Ám próbáld csak meg huzamosabb ideig végezni a fenti gyakorlatok bármelyikét! Két hét hajléktalanokkal való rendszeres beszélgetés, vajaskenyér kenés, vagy napi fél óra imádság után már garantáltan nem kevélységből folytatod – ha folytatod. A kezdeti lelkesedés ugyanis hamar alábbhagy. Az indítékaink megtisztításának legjobb módja pedig – régi spirituális tapasztalat szerint – éppen a kitartás. Azt hiszem, azóta mindketten – a lelkész barátom és én is – előrébb jutottunk, mélyebbre mentünk valamelyest a lelki életben. S nem utolsó sorban talán épp a böjt gyakorlása révén.

 

Tapasztalatok, hagyományok - "Teljesítmények"
Vannak személyes tapasztalataim a böjtölésről. Még papnövendék koromban, amikor először kezdett komolyabban megérinteni a lemondás, az aszkézis vallási jelentősége – jól emlékszem még –, néhány barátommal elhatároztuk, hogy nagyböjt péntekjein nem eszünk semmit. Ebből aztán egy izgalmas külön kis rituálé kerekedett: pénteken, pontban éjfélkor, a sötétség leple alatt nyikordult a refectorium vastag tölgyfaajtaja, és mi titokban találkoztunk az étkezőben, hogy – óraütésre pontosan „már másnap” – a hűtőszekrényből nekilássunk pótolni az elmulasztottakat… Mindez persze inkább amolyan diákcsíny volt, kalandos virtus a „lebukás” árnyékában, nem pedig komoly erénygyakorlat (vagy annak megszegése). Azzal együtt máig megmaradt bennem az a hihetetlenül erős szolidaritásérzés, ami összekovácsolt bennünket az egésznapos közös szenvedés eredményeképpen. Később, már teológusként, a vallásközi párbeszéd kérdéseivel foglalkozva tudatosult csak bennem, milyen fontos szerepe lehet a muszlim híveket összefűző közösségi érzés kialakulásában annak, hogy az iszlámban a hagyományos böjti időszak (a ramadán) alatt napkeltétől napnyugtáig egyetlen falatot sem esznek, egyetlen korty vizet sem isznak – s mindezt általában a miénknél jóval melegebb éghajlat alatt! Persze a nagyböjtöt katolikusként is megtartjuk. Régtől észrevettem, hogy két olyan nap van az évben, amikor én már kora reggel garantáltan éhes vagyok: a hamvazószerda és a nagypéntek. Pedig igazán megszokhattam volna már a koplalást! Papnövendékként – az egyház régi hagyományát követve – a legjobb barátaim papszentelése előtt három napig böjtöltem (még most is emlékszem a szentelést követő ebédeken a csigatésztás húsleves ízére…); káplán koromban pedig a heti szabadnapomon tudatosan nem ettem, a plébánia híveiért való vezeklésből. Tapasztalatból tudom, hogy ha máskülönben egészséges vagyok, négy-öt napra nyugodtan felfüggeszthetem az étkezést bármiféle káros egészségügyi következmény nélkül. Több olyan rendtársamról is tudok, akik az évi rendes, nyolcnapos lelkigyakorlatuk alatt semmit sem szoktak enni; sőt legalább két olyan jezsuitát ismerek, akik az úgynevezett harmincnapos „nagylelkigyakorlatukat” is végigböjtölték (rendszeres orvosi ellenőrzés mellett). A kérdés csak az, hogy mire jó ez.

Miért böjtöljek?
Mi az értelme mindennek? Minek ilyen extrém dolgokra vállalkozni? Azon kívül persze, hogy valaki éppenséggel el is dicsekedhet az ilyen vagy hasonló „teljesítményekkel”. Csakhogy így máris baj van a dologgal! Hiszen, ha már más is tud róla, azonnal fennáll a veszély, hogy farizeussá válik a böjtölő – hasonlatossá azokhoz, akik „[már itt a földön] megkapták jutalmukat” (Mt 6,16b) –, következésképpen tette automatikusan elveszíti vallási értékét, „érdemszerző” minőségét. Ha tehát a puszta „teljesítmény” nem sokat ér, miért érdemes böjtölni? Nos, aki lemondást vállal Istenért, furcsa benső tapasztalatokban részesül. Azt várnánk például, hogy a böjtöléstől legyengülünk. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz! A lemondás lelkileg nagyon megerősít. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem próbálta. A böjt ellenzői persze lépten-nyomon szembesítenek a józan ész és a pszichológia nagyon is érthető ellenvetéseivel: ez „életellenes”, „esztelenség”, „sötéten látás”. „Mi értelme megvetni a világot?” – „Micsoda ódivatú módi?” – „Tönkre akarod tenni az egészséged?” – „Ezt Isten sem kívánhatja!” – Talán még csak tudnának kezdeni valamit azzal, ha úgy érvelnénk, hogy az egészséges életvitelhez hozzátartozik a tisztulás, és hogy különben is jót tesz a „mértékletes élet”. Nem véletlen, hogy egyes jóléti társadalmakban – s egyre inkább nálunk is – nagy keletje van a húsvét előtti tisztítókúrás lelkigyakorlatoknak. Csakhogy – a szó vallási értelmében – itt valami egészen másról van szó. A böjt ugyanis nem fogyókúra. Loyolai Szent Ignác például – igen realisztikusan – így ír a lelkigyakorlat során végzett böjtről: „amikor a fölöslegest vonjuk meg magunktól, az nem vezeklés, hanem mértékletesség. Vezeklés az, amikor a szükségesből vonunk el valamit…” Persze aztán – újra csak jó realitásérzékkel – azt is siet hozzáfűzni: „…csak a vezeklő le ne gyengüljön és ne következzék be komoly betegség” (Lelkigyakorlatok, 83). Teréz anya pedig azt ajánlotta nővéreinek, hogy egészen addig szeressenek, „hogy fájjon”. Bizony, a másokért élt élet sem mindig „egészséges” – a keresztre feszítés sem volt az! Akkor hát mire is való a böjt?

A böjt lényege
A vezeklés értelme, hogy oda is szeretetet sugározzunk, ahol korábban nem volt. A helyes vagy helytelen vezeklés eldöntéséhez pedig számomra az adja a kulcsot, hogy ki áll a középpontban: én vagy a másik. Ha önmagamért böjtölök – mondjuk azért, hogy fittebb és egészségesebb legyek, vagy hogy megszabaduljak a fölösleges kilóimtól –, annak bizony semmi köze a valláshoz. „Hiszen ezt a pogányok is megteszik.” (Mt 5,47b) Vagy, ha csak azért tartóztatom meg magam valamitől, hogy eddzem az akaraterőmet, hogy felnézzenek rám (vagy hogy én felnézzek magamra), alkalmasint azért iparkodom annyira, hogy sikeresebben tanítsak, jobb prédikációkat mondjak, végső soron pedig, hogy jobb papnak tartsanak – és találhatok még ezer más önös indokot –, attól bizony cselekedetemnek még nem lesz igazán vallási értéke. Mindez lehet jó és előrevivő, ám a fő baj az, hogy így még csak Isten ajándékait keresem, nem pedig Istent magát. Ehelyett akkor mozgat vallásos indíték, ha cselekedeteimet egyedül a másik iránti szeretet mozgatja. Nem is kell, hogy ehhez mindjárt Istenre hivatkozzak. Ha bármit teszek valaki más érdekében úgy, hogy abból semmi hasznom nem származik; ha – csak egyetlen percre is – megfeledkezem önmagamról, saját érdekeimről, miközben másokat szolgálok, akkor magát Jézus Krisztust szolgálom. Az evangélium legalábbis nem hagy kétséget efelől (vö. Mt 25,40;45). A szeretetem indítékai persze a gyakorlatban sohasem ilyen tiszták. Mindig akarok valamit magamnak is; úgy tűnik, a teljes önzetlenség itt a földön lehetetlen. De talán meg lehet közelíteni. Sokaknak sikerült. Megadathat – ha nem is önmagunk erejéből és érdemeinkre való tekintettel. A böjt egyébként egyáltalán nem csak azt jelentheti, hogy valaki megtartóztatja magát az étkezéstől. (Bár ezen a téren is legalább kétféle mód adódik: a mennyiség és a minőség terén végzett lemondás!) Böjtölni ehelyett annyit tesz, mint egyszerűen bármiről lemondani – ha nem ezért vagy azért, hanem magáért Istenért tesszük. Ehhez persze nem árt a lelkek megkülönböztetésének képessége sem.

A böjt határai
Talán csakugyan van valami üdvözlendő abban, hogy elmúlt már a túlzott önsanyargatás (szöges öv viselése, önostorozás) kora az egyházban. Szent Margit a Nyulak-szigetén halálra vezekelte magát az ország felépüléséért; Szent Ignác viszont egész életében bánta, hogy fiatal korában a túlzott aszkézissel tönkretette egészségét. Isten talán tényleg nem kíván ilyet – legalábbis legtöbbünktől. (Egyes hívők patologikus, eltorzult lelkiismeretét pedig talán nem kell Isten nyakába varrni.) Ám olykor az a benyomásom, hogy mostanára mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára. Mivel egész kultúránk az önközpontúságot dicsőíti, nem csoda, ha kevés áldozatot hozunk másokért. Ezért nem divat böjtölni sem. A nyugati világban nemcsak a papi és szerzetesi hivatásokból, de ápolónőkből és pedagógusokból is drámai a hiány – azaz jóformán minden olyan hivatás hiánycikk, ahol viszonylag alacsony társadalmi elismertség mellett nagyfokú önzetlenségre, lemondásra és altruizmusra van szükség. Persze spirituális értelemben a magasabb fizetés sem hozna megoldást. Hiszen aki a jutalom reményében vállalkozik mások szolgálatára – például, hogy rajtuk keresztül valósítsa meg magát, csodálják ezért, vagy akár csak hogy érdemeket szerezzen a mennyben –, az még mindig önközpontúan gondolkodik. Örömhír azonban, hogy „menet közben” is tisztulhatnak az indítékaink. A titok ugyanis ebben áll: csak az önmagunkról való megfeledkezés, a másoknak (és a másiknak) való önátadás révén nyerünk meg mindent – „százannyit” már itt a földön, s mintegy ráadásképpen az örök életet is (Mt 19,29). Isten egyengesse hát a Hozzá vezető utat a lábunk előtt – mely lemondásokkal van kikövezve!

Szerkesztő: Kóczián Mária

Emeljétek szíveteket hozzám, a keresztre.

Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) legújabban a következőképpen szabályozza a böjti fegyelem megtartását hívei körében:

1249. kánon - Isteni törvény folytán minden krisztushívő köteles a maga módján bűnbánatot tartani; hogy azonban mindnyájan egyesüljenek valamilyen közös bűnbánattartásban, bűnbánati napok vannak előírva; ezeken a krisztushívők különösen is törődjenek az imádsággal, gyakorolják a vallásosság és a segítő szeretet cselekedeteit, végezzenek önmegtagadásokat sajátos kötelezettségeiket hűségesebben teljesítve és főként megtartva a böjtöt és a hústilalmat az itt következő kánonok szerint.

A bűnbánati napokon az Egyház megrendüléssel, a vezeklés és hálaadás szellemében emlékezik meg Krisztus kínhaláláról, mely minket bűneink terhétől megszabadított. Csatlakozunk Urunk áldozatvállalásához, hogy saját és mások bűneiért engesztelve kiegészítsük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéseiből (Kol 1,24). Ugyanakkor erősítjük magunkat, hogy a kísértéseknek könnyebben ellenálljunk.

E napokon különféle önmegtagadásokkal, imádsággal, jócselekedetekkel hozzuk meg saját áldozatunkat. A bűnbánati nap eszközei közül az egyház hagyományai értelmében kiemelkedik a böjtölés: Krisztus engedelmes áldozatában való részvételnek jele egyben a testi ember fölötti uralom jelképe és kiváló fegyvere (Mt 9,15 és 17,20; vö. VI. Pál pápa intelmével).

Bár a keresztény ernber egész életét átjárja a bűnbánat szelleme és gyakorlata, az Egyház kijelöl egyes kötelező bűnbánati napokat is, hogy egymást támogatva, a közösség egységében hozzuk meg az illető liturgikus naphoz is hozzá tartozó áldozatot. Ez idő szerint e napok a következők:

Szigorú böjti nap: hamvazószerdán és nagypénteken. (Egyszeri étkezés, melyen kívül még kétszer vehetünk magunkhoz valamit erősítésül; hústól való tartózkodás.)

CIC 1252. kánon - A hústilalom kötelezi azokat, akik tizennegyedik életévüket betöltötték; a böjt pedig az összes nagykorúakat kötelezi hatvanadik életévük megkezdéséig. A lelkipásztoroknak és a szülőknek legyen azonban gondja arra, hogy a bűnbánat valódi értelmére megtanítsák azokat is, akik fiatal koruk miatt nem kötelesek a böjtre és a hústilalomra.

Hústól való tartózkodás: nagyböjt péntekjein.

Bűnbánati (vezeklési) nap: Az év többi péntekjein. (Böjt vagy más önmegtagadás, irgalmas jócselekedet, imádság.) Nincs böjt (illetve bűnbánati nap), ha kiemelkedő egyházi ünnepet ülünk. Mentesülnek a böjtölés (de nem a bűnbánat egyéb gyakorlatai) alól a nehéz testi munkát végzők, közétkeztetésben részesülők.

1250. kánon - Bűnbánati napok és idők az egész egyházban az év összes péntekjei és a nagyböjt ideje.

1253. kánon - A püspöki konferencia pontosabban is meghatározhatja a böjt és a hústilalom megtartását, továbbá egészében vagy részben helyettesítheti is a hústilalmat és a böjtöt a bűnbánat más formáival, főként a segítő szeretet cse­lekedeteivel és vallásgyakorlatokkal.
Cseh Péter Mihály

Nagyböjti útravaló

Sziasztok!

       Közeledik a Nagyböjt, ennek apropójakén, fogadd szívedbe ezeket a tanácsokat, a böjttel kapcsolatban!

        1. Reményteljes elvárással, hittel fogj bele a böjtölésbe. Isten ezt a fajta hitet várja el mindazoktól, akik Őt keresik. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van. Ha komolyan elhatározod, hogy állhatatos böjtöléssel fogod Istent keresni, akkor az Ige szerint joggal várhatod el, hogy Ő meg is jutalmaz: "...és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván."

         2. Emlékezz arra, hogy "a hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által." Azzal a meggyőződéssel böjtölj, hogy Isten Igéje utasít, bátorít erre a cselekedetre, mely fegyelmezett keresztény életed normális része.
         3. Ne várj arra, hogy valamiféle vészhelyzet indítson a böjtölésre. Jobb akkor elkezdeni a böjtölést, amikor szellemileg jó állapotban vagy, mint akkor, ha szellemileg le vagy eresztve.

        4. Kezdetben ne tarts túl hosszú böjtöt. Ha életedben először böjtölsz, inkább kezdd el úgy, hogy kihagysz egy vagy két étkezést. Aztán fokozatosan növeld az időt egy vagy két napra. Jobb, ha rövidebb időszakot tűzöl ki célul magad elé, mintha túl hosszú böjttel kezdenéd, melyet aztán nem tudsz teljesíteni, mert lehet, hogy ily módon elbátortalanodsz, és feladod az egészet.

        5. A böjt ideje alatt bőségesen szánj időt a Biblia tanulmányozására. Ha lehetséges, minden imádkozás előtt olvass el egy Igerészt. Különösen nagy segítséget nyújt ebben az időszakban a Zsoltárok olvasása. Olvasd őket hangosan, és azonosulj a benne található imákkal, hálaadásokkal és megvallásokkal.

        6. Hasznos, ha meghatározott célokért böjtölsz, és tételesen le is írod ezeket. Ha megőrzöd ezt a listát, és később előveszed, a hited megerősödik majd látván, hogy milyen sok kérésed teljesült.

        7. Óvakodj a vallásos kérkedéstől és dicsekvéstől. Életednek és viselkedésednek a böjtölés alatt is normálisnak és szerénynek kell lennie, amennyire csak lehetséges. A böjtölés nem szerez számodra semmiféle érdemrendet Istentől, hanem inkább a kötelességeid közé tartozik, ha odaszánt keresztény vagy. Tartsd észben Jézusnak a Lukács 17:10-ben adott figyelmeztetését: "Ezért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

        8. Minden alkalommal, amikor böjtölsz, gondosan vizsgáld meg indítékaidat. Szánj rá időt, és olvasd el újra az Iz 58:1-12-ig. Figyeld meg azokat az indítékokat, amelyek nem tetszenek Istennek! Azután tanulmányozd azokat az indítékokat és célokat, melyek kedvesek Isten előtt, és hangolódj rá ezekre! Indítékaidnak és céljaidnak összhangban kell lenniük ezekkel.

Számomra nem Halloween, hanem halottak napja.

HALLOWEEN közeleg... a borzalom élvezete

Mit jelentenek az ijesztő ábrázatúra formázott, kivájt és megvilágított tökök, a koponyák, szellemek és boszorkányok, amelyek a halloween- divattal kapcsolatban különböző szórakozóhelyeken, plakátokon vagy üzletekben felbukkannak?

November elsejének, Mindenszentek ünnepének előestéjén számos országban hódolnak ma is egy ősi kelta - a druidákig visszanyúló - szokásnak, amely különösen az angolszász világban terjedt el Halloween néven, de fokozatosan más országokban is megjelent. Az Amerikába irányuló tömeges kivándorlás 1840 körül hozta létre a Halloween ünnepet. Ekkor az írországi burgonyaínség következtében ezrek vándoroltak ki az óceánon túlra és magukkal vitték szokásaikat az
Újvilágba. A mindenkori kelta év kezdetén, november elsején ünnepelték Szamhaint, aki az ősi hit szerint a kelta év utolsó napján, október 31-én az abban az évben elhunytak lelkének megengedte, hogy visszatérjenek otthonaikba.
A halottak szellemeitől, a boszorkányoktól és a démonoktól való félelmükben a druidák nagy tüzeket gyújtottak, s azokon gabonaáldozatokat mutattak be, hogy jóindulatra hangolják az elhunytak lelkét. Emellett emberáldozatokra is sor került. Ilyenkor a druidák felszólították a megfélemlített embereket, hogy október 31-én éjfélkor adjanak nekik egy fiú- vagy lánygyermeket áldozatul Szamhain isten számára, mert ettől függ az istenség jóindulata és saját jólétük.
Kifúrtak egy tököt, abba kis lámpást helyeztek, és a tököt a kiválasztott ház küszöbére állították. Később aztán visszatértek a druidák. Ha a kiszemelt házban nem készítettek ki számukra egy gyermeket, vérrel jelet pingáltak a ház ajtajára. Azt jelentette ez, hogy a felelős családtagok reggelre halottak lesznek. Az áldozatot óriási szalma- vagy vesszőkötegbe zárva elevenen égették el. További szokásuk volt a keltáknak, hogy állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztése céljából. A házak előtt kis ajándékokat helyeztek el az elhunyt lelkek kiengesztelésére, hogy visszatartsák őket bárminemű gonoszságtól. Később változott ez a szokás, kezdtek répákba arcokat vésni, hogy a szellemek azt higgyék, ezen a helyen befészkelte már magát egy elátkozott lélek.

„Keresztényiesítés"
Miután a rómaiak leverték a keltákat, a ceremóniák zömmel megmaradtak, pedig az új uralom számára idegenek voltak ezek a szokások. IV. Gergely pápa végül a Kr. u. 9. században úgy döntött, hogy „keresztényiesíteni” kell a kelták szokásait, ahelyett hogy nagy
ellenállás mellett a megszüntetésükre törekednének. Úgyhogy elrendelte „mindenszentek napjának” – amelynek eredete egyébként a Kr. u. 4. századba nyúlik vissza – november 1-jén történő megünneplését.
Ez az ünnep adta egyébként a halloween nevet: a mindenszentek angolul „all hallows”, az azt megelőző este „all hallows eve(ning)”. Az idők során ez rövidült le a ma használatos halloweenre. A halloween megünneplésekor – főként az USA-ban, Franciaországban és Írországban –
még ma is nagyjából megtartják a régi rítusokat, a tulajdonképpeni spirituális háttérre azonban már nem gondolnak. A gyerekek beöltöznek szellemnek vagy más rémisztő alaknak, és töklámpással világítva házról házra járnak ajándékokat kérve, különben „megkísértik” az áldozatot.

Hogyan ünnepelnek/tek Magyarországon?
A mindenszentek és halottak napja (november elseje és másodika) a halottakra való emlékezés ünnepe. Az ünnep előestéjén a szentbeszéd közben megkondulnak a harangok, a hozzátartozók a kegyelet virágait viszik az elhunytak sírjára. Másnap, halottak napján van az ünnepélyes
szentmise. Mindenszentek napján a holtak lelki üdvéért gyertyát gyújtanak. A néphagyományban mindkét napot számos hiedelem övezi: például az, hogy ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért régen a számukra is megterítettek. Kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén „mindönszentek kalácsa”, „kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a
szegényeknek.
Sokfelé úgy tartották, hogy a mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a holtak miséznek a templomban és amíg a harang szól hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott.

Lámpás Jack legendája
Lámpás Jack legendája az ír mondavilágból származik. Jack olyan rossz ember volt, hogy nem nyert bebocsátást a mennybe, de a pokolba sem, mert túl sok tréfát űzött az ördöggel. Így halála után a földön kellett éjszakánként bolyongania, vállán egy (tök)lámpást hordozva.

Legenda: Jack templomnak még a közelébe sem ment, jólesett ehelyett a meleg kocsmában duhajkodni, és részeg cimborákkal mulatozni. Sajnálatos módon a tivornyák végén maga az ördög is megjelent, és folyton zaklatta a derék polgárt, akit szemmel láthatóan zavart az állandó kísértés, és a boroskancsón kívül nem kívánt magának társaságot. A nemkívánatos személy ellen csupán egyetlen védekezési lehetősége adódott, el kellett venni a kedvét a további kísérgetéstől. Jack egy hatalmas fához vezette a pokol királyát és rávette, mérkőzzön meg vele fára mászás tekintetében. A sátán természetesen elfogadta a kihívást, nem gondolta volna, hogy egy ilyen csekély versenyszámban képes alulmaradni: Jack megvárta míg az ördög jó magasan felkúszik a fa
tetejére, majd egy keresztet vésett a törzsbe, hogy ellenfelét megakadályozza a lejutásban. Ezért a patás Jacket halála után nem eresztette be a jól megérdemelt Pokolba, ráadásul – egyértelműen- a Menny kapui sem nyíltak meg a haszontalan életű lélek előtt. Az ily módon örök kóborlásra ítélt Jack egy kis fényforrást vihetett csak magával – egyes források szerint egy darabka izzó szenet - amelyet, a láng megőrzése miatt egy tökben helyezett el - és így járta, s járja azóta is az éjszaka sötétjét.

A babonás emberek, hogy elűzzék Jacket, hasonló lámpást raktak ablakukba vagy a házuk elé. Ez a szokás elterjedt az Egyesült Államokban is, ahol a tököt használták világító eszközként, amely a halloweeni hagyomány részévé vált. Hogy a dolog még félelmetesebb legyen, a kivájt tököt emberi arcra emlékeztetően lyukasztották ki, melynek résein keresztül szűrődő fény világít.

Modern pogányság
Korunkban sokasodnak az okkult praktikák, előretörőben az új pogányság. Nem véletlen, hogy a mai boszorkányok és varázslók egyik legfontosabb napja éppen október 31, a kelta Szamhain-ünnep előestéje. Ezen a napon segítségül hívják a „halottak istenét" és az elhunytak szellemeit, azaz tulajdonképpen démonidézést folytatnak.
Hogy mennyire nem ártatlan mókáról van szó, jól érzékeltetik Jörg Kuhn szavai, aki a német Evangéliumi Rádió (Evangeliums-Rundfunk = ERF) televíziós részlegének szerkesztőjeként egy ilyen témájú adás előkészítésekor behatóan foglalkozott a halloweennel:

„Nem találtam többé semmi nevetnivalót benne, amikor megtudtam, hogy nemcsak a
druidák mutattak be annak idején emberáldozatokat, hanem az USA-ban ma is vannak olyan sátánisták, akik halloweenre gyermekeket rabolnak, és azokat ördögi rítusok keretében megölik.”

Ezek fényében vajon ártatlan, bár kissé hátborzongató szórakozás-e a halloween, vagy pedig az okkultizmus szalonképessé tételének egyik eleme mindez?
Ha mi is csatlakozunk a halloweenezőkhöz, és engedjük, hogy gyermekeink részt vegyenek az ilyen felvonulásokon, beöltözéseken, azzal „a halottak istenének", ill. Sátánnak a kultuszát támogatjuk. Ennek pedig fele sem tréfa. Nem véletlenül óv a Biblia az ilyen praktikáktól, ui. az ezekkel kacérkodó ember kárt szenved a lelkében. Isten megtérésre hív, és Fiában, Jézus Krisztusban szabadulást ajándékoz a démoni kötelékektől. Forduljunk hát Hozzá, az élet
Istenéhez.
A keresztényeknek mindenesetre tisztában kell lenniük a következő tényekkel: ennek a napnak a szokásai és jelképei a pogányságban és az okkultizmusban gyökereznek. A Halloween lényegében a boszorkányságnak és az okkultizmus más válfajainak egyik legnagyobb ünnepévé vált. A Halloween megünneplésében való részvétel közvetlenül is okkult tevékenységekhez vezethet, avagy ezekre nyitottá teheti az embert. A legkevesebb, amit a Halloweenről elmondhatunk, hogy megünneplése támogatja a pogány praktikákat és filozófiát az animizmust (szellemhitet), a sámánizmust és a druida tanokat.
A Biblia egyértelműen jelzi, hogy az ilyen praktikák az utolsó időkben mérhetetlen módon elszaporodnak majd (1Tim 4,1 és Jel 9,21). Ami elsőre oly ártatlannak tűnik, az a valóságban halálosan komoly! Az embert játékos módon csábítják el, hogy egyre nyitottabbá váljon a
démoni tanok iránt, és szíve Isten felé egyre inkább megkeményedjen.
Az Ige egyértelműen figyelmeztet, hogy a legkisebb mértékben se keveredjünk bele pogány vagy okkult praktikákba: Ha bemégy arra a földre (!), ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat (Mtörv 18,9) Az Újszövetségben Pál apostol megdicséri a Thesszalonikaiakat, amiért megtérésük után egyértelműen szakítottak a bálványimádással (1Tessz 1,9-10).

Feltámadásával Jézus bizonyságát adta annak, hogy legyőzte az ördögöt és a halált (Zsid 2,14). Nekünk nem kell okkultizmusban, csillagokban vagy jóslásokban keresnünk segítséget az életben való eligazodáshoz, hiszen Jézus Krisztusban magát az életet találhattuk meg. Isten igéjéből eligazítást lelhetünk az élet nehézségei közepette. Az Efezusiak ezért semmisítették meg az összes varázskönyvüket, miután hitre jutottak (ApCsel 19,18-20).
Nekünk, keresztényeknek mindazonáltal nagy a felelősségünk. Az Úr parancsának engedelmeskedve hirdetnünk kell az Evangéliumot, az Örömhírt. Szükséges tehát, hogy figyelmeztessük embertársainkat  adott esetben még hívő testvéreinket is az ördög által felállított
csapdákra. Le kell, hogy rántsuk a maszkot a játékos, ártatlannak tűnő, de nagy veszélyt hordozó babonákról, népszokásokról. Az Úr adjon ehhez bölcsességet és erőt mindannyiunknak

Boldog, akinek a bűne, megbocsátva, akinek bűnei be van födve.

Boldog, akinek a bűne, megbocsátva, akinek be van födve gonoszsága. Boldog az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét, akinek lelkében nem lakik álnokság. (Zsolt 31, 1-2)

Jézus Krisztus kereszthalála által, hogy meghalt értünk, megfizette a váltságot bűneinkért, „Bár ami betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53, 4-5) és ahogyan Pál írja a Római levélben, legyőzte a halált, és Isten, a Mennyei Atya iránti engedelmességből, megszerezte nekünk az Atya megbocsátó kegyelmét. „Ahogy egy ember engedetlensége miatt mindnyájan bűnösökké váltak, egynek engedelmességéért meg is igazultak.”(Rom 5, 19) A zsoltáros ajkán dicsőítő ének születik, Isten megbocsátó szeretetének öröme okán. (31. zsoltár) Nekünk adta a bűnbocsánat szentségét, melyet menybemenetele előtt alapított. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20, 23). Jézus Krisztus, üdvözítő szeretete által látta előre, hogy az emberi gyengeségnek szüksége van Isten bűnbocsátó szeretetére, kegyelmére, mint egy mankóra az üdvösség felé vezető úton, és erre figyelmezteti is tanítványait a Getszemáni kertben, szenvedései megkezdődése előtt „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Mk 14, 38). Elengedhetetlenül szükséges tehát élnünk ezzel az Istentől kapott kegyelemmel, üdvösségünk érdekében

Jézus Krisztus az, aki az Atyától megkapott minden hatalmat, így tehát hatalma van, megbocsátani a mi bűneinket. Ezt a hatalmat Jézus átruházta az apostolokra menybe menetele előtt (Jn; 20, 23), és az apostolok a Szentlélek által örökítették át kézrátétellel püspökeinkre és papjainkra. Ez azt jelenti, hogy amikor megvalljuk bűneinket, azt közvetlenül Istennek, illetve Jézus Krisztusnak valljuk meg, és a pap teszi Őt láthatóvá számunkra. Fontos tehát, hogy gyónásunk őszinte bűnbánat, és bűn megvallás legyen!   Erről Izaiás próféta tesz tanúságot (Iz; 53, 5) /lásd-fen/ Jézus felvitte a mi bűneinket a keresztfára, és hogy ott értünk meghalt, megsemmisítette bűneinket is. Hát akkor miért kéne gyónnunk, illetve megvallanunk bűneinket? - Kérdezhetjük joggal,- hiszen ez által minden bűnünk bocsánatot nyert. Ez az optimizmus nem helyénvaló mivel Jézus csak azokat a bűneinket tudta, illetve tudja a mai napig, és az eljövendőben felvinni a keresztfára, amelyeket neki adtunk a gyónásban, illetve a bűneink megvallásában, és amelyeket megbántunk bizonyítva ez által, hogy lemondtunk róluk. Istené minden a világban, így akármilyen furcsán hangzik, egy dolog van, amit úgy adhatunk neki, hogy nem tőle kaptuk, és ez a mi bűneink. Isten örömmel elfogadja őket, no, nem azért, mert szereti a bűnt, hanem azért, mert ezáltal el tudja pusztítani anélkül, hogy minket elpusztítana. Erről olvashatunk Ezékiel próféta könyvének 18-ik részének 22 és 23-ik versében. „Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira, az igazságért, amelyet tettekre váltott, élni fog. Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Űr, az Isten -, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?” (Ez; 18, 22-23) Isten csak olyan ajándékot fogad el, amelyet szívesen adunk neki, ezért bűnbánatunk, és bűn megvallásunk szívedből fakadjon. Ne dicsekedjünk, ne csak elsoroljuk bűneinket Istennek, mint a jó gazdasszony dicsekszik szomszédasszonyának a spájzban lévő gondosan elrakott befőttekkel, és mutogatja neki őket, hanem söpörjük le a polcról az összest, az őszinte bánat, és megvallás által! „Tartsatok bűnbánatot.” (Mt; 3, 2) Ezért az a véleményem, hogy habár minden bűnbánati alkalomkor nem is lehet szent gyónást végezni, a kettő szorosan összetartozik.

Isten végtelenül szereti az embert, de a bűnt utálja. Biztos felmerült már benned, a kérdés, mikor gonosz bűnös emberrel találkoztál, hogy miért nem pusztítja el Isten? A választ Ezékiel könyvének 18-ik részének 21-ik versében kapjuk meg.”De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövet, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz ragaszkodik, életben marad és nem hal meg.” Isten nem azonosítja az embert a bűnnel, ha az nem ragaszkodik a végsőkig a bűnhöz. Vár. Végtelen irgalommal és türelemmel várja, hogy az ember meg akarjon szabadulni bűneitől. Hogyan lehetséges ez? Jézus Krisztusban.

Hogyan teheted meg mindezt? Hívd a Szentlelket, hogy segítsen magadba nézni! Legyen körülötted csend, amikor ezt teszed, néz magadba, és először gondold át, hogy mi fontosabb neked, hogy Isten színe előtt járj, vagy a te kis posványos, sekélyes a bűntől megbéklyózott életed. Rá bízod-e életedet Istenre, vagy magad akarod-e azt irányítani? Bízd magad Istenre! Ő megmutatja neked, hogy mi gátol ebben, és Szentlelke által eléd tárja bűneidet. Ebben segít a lelki tükör, ahol támpontot kaphatsz arra, mi alapján vizsgáld bűneidet, egyáltalán milyen bűnök vannak.